-Nagyapa!-kiáltották az unokák köszönés helyett.-Anyu azt mondta, hogy te eltudod mondani mért nem kell ma iskolába mennünk.
Október 23-a volt. Magyarországon nemzeti ünnep, de a fiúk ezt nem tudták, hiszen csak pár éve költözött haza a család franciaországi diszidációból. Épp emiatt a srácok eddig magán tanulók voltak, leginkább a magyar nyelv nehézségei miatt. Idén először mentek a 11 éves fiúk iskolába.
Pali bácsi végignézett az unokáin. Nem bírta megállni, hogy ne mosolyogjon. Történetét végre még egyszer tovább adhatja.
-Tudjátok srácok 56 évvel ezelőtt a magyar nép és ezzel az ország orosz megszállás és diktatúra alatt nyögött. Abban az évben aztán ezen a napon nem bírtuk tovább. 1956 októberében az egyetemista diákok békésen tüntettek a kormány és annak politikája ellen. Először ezt még tiltottak a kormány ám a fenyegetések hatására sem változott semmi. Aztán 1956.október.23-án az ÁVO, így hívták akkor a titkosszolgálati szervezetet, a budapesti rádiónál a tömegbe lőtt a kormány parancsára. Rengetegen haltak meg akkor, emlékszem a tüntetők közt ott volt a szomszédunk fia is a Dezső. Aranyos gyerek volt jó barátok is voltunk, az anyukája nagyon finom halászlét tudott főzni, tőle tanultam meg a receptet..na de sajnos elkalandoztam.
Az addigi provokáció most már tettlegességé fajult, amit mi nem hagyhattunk szó nélkül. Így kezdődött a szabadság harc. A magyarországi eseményekről nem sokat tudok. Akkor ugyanis 20 évesen újságíróként dolgoztam. Mivel majdnem minden kollégám fegyvert fogott, ezért aztán épphogy működött az újság. Persze igazi újságot mi sem adtunk ki csak szóró lapokat, amin a főbb információk voltak. Azokat is a rádióból tudtuk meg. Így azt is, hogy vízilabda válogatottunk Prágába utazik edzeni és majd onnan mennek Melbourne-be az olimpiára. Mindeközben én beadtam a jelentkezésemet helyszíni tudósítónak az olimpiai különítményhez. Mivel majd mindenki fegyvert fogott és szabadságáért küzdött, ezért a szinte még az iskolát el sem végző fiatalokat is behívtak. Szerencsére én is az újság írói kvartett tagja lettem és szabad magyarként utazhattam ki Ausztráliába a magyarokkal. Viszont volt egy problémám, a kiutazók között én voltam a rangidős a féléves tapasztalatommal húsz évesen! A csapat többi tagja tőlem várta a csodát és én sajnos nem tudtam mit kell csinálnom. Melbourne-ben egy olasz kollégát kérdeztem meg mi is a dolgom itt. Ő elmagyarázta nekem, hogy csak fel kell jegyeznem az eredményt, a gólszerzőket és a következő ellenfelet, míg értelem szerűen a többi sportágnál ez elért helyezést. Majd ez követően távirattal haza küldeni az újság szerkesztőségéhez. Ezután elosztottuk, hogy ki mikről tudósít. Én természetesen a vízi sportokat kértem. Már akkor is rajongtam a vízilabdáért és még a mai napig feltudom sorolni a csapatot, de megkíméllek titeket most ettől. Tudjátok akkor még a torna döntő csoport körébe hat csapat jutott. Természetesen ebbe a hatosba bekerültek az oroszok is, akikkel felkészülési meccset is játszottunk az olimpia előtt. Mondanom sem kell az egész meccset elcsalták...akkor. Azonban december. 6-án újra összecsapott a két válogatott. Tudni kell, hogy addigra a forradalmat itthon majdnem teljesen leverték. A rádió szerint még voltak magyar csapatok, akik ellenálltak, de mi kint tudtuk, aki kint van az már nem megy haza. Sokan a kollégáim közül kint élcelődtek is rajtunk. A csehszlovák és ukrán kollégák nem megvetéssel, hanem inkább szánalommal és bánattal a hangjukban meg is jegyezték mikor találkoztam velük és kiderült, hogy magyar vagyok, hogy „Nincs már hazád, menekülj”. Eszem ágában sem volt menekülni, de sajnos volt benne igazság Budapest porig bombázva és már akkor tudtuk, hogy a kint lévő magyar delegáció közül, csak azok mennek haza, akiknek a családja otthon maradt. De térjünk vissza a meccsre. December 4-én haza üzentem, hogy 6-án az oroszokkal játszunk, nem tudom milyen hatást váltott ki itthon. Az is lehet, hogy nem is tudatták a magyarokkal. Melbourne-ben minden esettre érezni lehetett a feszültséget. A kis magyarok újra az oroszok ellen. Volt benne egy kis irónia. A már levert forradalom után, a válogatottnak kellett megmutatni, hogy minket magyarokat nem lehet teljesen padlóra küldeni. Ami meglepő volt az az, hogy a hatezres kis uszodába nyolcezren zsúfolódtak be elsöprő magyar fölény volt a nézőtéren. Mindenhol magyar zászlók voltak, melyből kivágták az önkényi címert és a stadion szinte felrobbant mikor a csapatunk megérkezett. Majd megérkeztek az oroszok is, a hangulat fagyos lett, ám az CCCP-nek volt annyi esze, hogy ne provokálja a közönséget. A csapatok egyébként sem voltak haragban egymással, de mindenki tudta jobb a békesség „idegenben”. Aztán elkezdődött a meccs. Válogatottunk érdekes taktikát választott, az akkor még egyedül álló zónavédekezést alkalmazta. Az oroszok nem is tudtak mit kezdeni vele, ráadásul fiaink nagyon jól felpörgették a meccset. Ennek köszönhetően percekkel a vége előtt 4:0-ra vezetett a magyar csapat. A közönségnél katartikus volt a hangulat. Hatezer ember torkából zúgott a „Magyarok!”. A nyomást viszont nem bírták az oroszok, egyik játékosuk akit ha jól emlékszem Valentyin Prokopovnak hívtak elvesztette a fejét és könyökkel erőből hátra ütött. Azonban az őt fogó játékos helyett a csapat legifjabb tagját Zádor Ervint találta el, akinek ettől felrepedt a bőr a a szeme alatt. A szabályok értelmében el kellett hagynia a medencét, ám ő nem az öltöző felé hagyta el azt, hanem a nézőtér felé, megmutatva ezzel sérülését a magyaroknak. Nem volt nagy a seb, de a vizes testen a vér szétterjed és emiatt úgy tűnt, mintha a teljes szemöldöke felrepedt volna. Ennyi csupán ennyi kellett, hogy a nézőtéren egymásnak essenek a szurkolók. A magyarok közül páran átmásztak a játéktérre, s közben mind a hatezren felállva skandálták: „Ruszkik haza! Ruszkik haza!”. Még ma is kiráz a hideg ha arra a hangorkánra gondolok. A meccset nem tudták befejezni a bíró pár perccel a vége előtt félbe szakította és a magyaroknak adta a győzelmet, s bár nem ez volt a döntő meccs mégis ez az amelyikre a legszívesebben emlékezünk, hiszen itt, megmutattuk a világnak, hogy velünk számolni kell.
-Mi történt ezután? Mért nem jöttél haza?-kérdezték a fiúk.
-Tudjátok az eredmény hirdetésnél, a szervezők a régi Kossuth címeres zászlót húzták fel elismerve ezzel azt, hogy a magyarok szabadok. Ám az ok amiért nem jöttem, haza az a családom volt. Addigra én már elvettem nagyanyátokat, aki utánam jött az olimpiára és ekkor találkoztam vele újra. Az egyetlen ok, amiért haza mentem volna ott volt velem. Így hát új életet kezdtünk, de megfogadtuk még hazatérünk.
-Én ezt nem értem.-mondta az unokák egyike- Mért jöttél vissza és mért nem mentetek vissza?
-Azért mert szabadok voltunk.-Pál úgy döntött nem mondja el,hogy kivégezték volna őket disszidálásért.
-Tudod erre édesanyád tud egy vers részletet. Szerencsés volt a '70-es évek végén Olaszországba ment irodalmat tanult. Az egyik előadáson találkozott egy vendég előadóval, aki előadott egy verset magyarul. Az a vers a mai napig hűen leírja mit éreztünk mi akkor és miért van az, hogy ti nem értitek ezt, így én megkérem, hogy azt a versrészletet mondja el nektek. Adéle kérlek.
„És a világ beszél csodáról,
Papok papolnak bátorságról.
Az államférfi parentálja,
Megáldja a szentséges pápa.
És minden rendű népek, rendek
Kérdik, hogy ez mivégre kellett.
Mért nem pusztult ki, ahogy kérték?
Mért nem várta csendben a végét?
Miért, hogy meghasadt az égbolt,
Mert egy nép azt mondta: „Elég volt.”
Nem érti ezt az a sok ember,
Mi áradt itt meg, mint a tenger?
Miért remegtek világrendek?
Egy nép kiáltott. Aztán csend lett.
De most sokan kérdik: mi történt?
Ki tett itt csontból, húsból törvényt?
És kérdik, egyre többen kérdik,
Hebegve, mert végképp nem értik –
Ők, akik örökségbe kapták –:
Ilyen nagy dolog a Szabadság?”
(Márai Sándor, Mennyből az angyal)
